Az Európai Unió pénzügyi ellenőrzését végző Európai Számvevőszék különjelentést tett közzé, melyben az EU tíz különböző harmadik országgal folytatott visszafogadási együttműködését elemzi a 2015–2020-as időszak vonatkozásában. A dokumentum a korábbi 2019/24-es sz. különjelentés folytatását jelenti, amelyben a testület megállapította, hogy a kiindulási országokkal való együttműködés nehézsége az egyik oka annak, hogy kevés bevándorlót sikerül visszaküldeni. A számvevők szükségesnek látták, hogy jobban elmerüljenek e témában. A jelentés két fő megállapításra jutott: (1) a harmadik országokkal folytatott tárgyalások eredményei a tagállamokkal és az uniós szakpolitikák közötti szinergiák elégtelen kihasználása miatt nem optimálisak; (2) a visszafogadást megkönnyítő uniós intézkedések relevánsak voltak, de az eredmények nem voltak egyenletesek, és a hatást nem lehetett értékelni.
Az Európai Számvevőszék különjelentése – minthogy a testület feladatából adódóan gazdasági-pénzügyi, s nem politikai szempontból vizsgál meg bizonyos folyamatokat – figyelemre méltóan objektív dokumentum. A kérdés csupán az, hogy – kendőzetlenül kritizált – címzettje, az Európai Bizottság, illetve a visszafogadási megállapodások kapcsán szintén főszereplő Európai Tanács a megállapításokból milyen következtetéseket von le a maga számára, hogy a visszafogadási megállapodások valóban az illegális migráció elleni fellépés még hatékony eszközévé válhassanak.
