Milliók várakoznak Európa határain
Interjú Gallai Sándor tudományos igazgatónkkal
A szubszaharai térségben a legnagyobb az elvándorlási szándék, körülbelül minden harmadik ember mondta azt, hogy adott esetben útra kelne, a legrosszabb helyzetben levő országokban ez az arány akár a 40-50 százalékot is eléri – jelentette ki a Magyar Időknek Gallai Sándor, a Corvinus Egyetem oktatója, a Migrációkutató Intézet tudományos igazgatója. Kitért arra is, hogy a nyugat-európai befogadó országok döbbenetes összegeket költenek integrációra, részben eredménytelenül, de hatalmas pénzeket emésztenek fel a kitoloncolások is. Elmondta továbbá, hogy a korábbiakhoz képest kevésbé iskolázott tömegek jönnek Európába, akiknek beilleszkedési nehézségeik vannak.
– A menedékkérők számának csökkenéséből és az illegális bevándorlásban tapasztalható enyhülésből akár javuló tendenciára is következtetni lehet, többek szerint a migrációs krízis megszűnhet. Osztja ezt a véleményt?
– Elsőként meg kell jegyezni: az események azt mutatják, hogy az Európai Uniónak ennyi ideig tartott megfelelő válaszokat találni a 2015-ben kezdődött válsághelyzetre. Valamelyest megerősítették a szárazföldi és tengeri határvédelmet, valamint sikerült megállapodást kötni egy-két Európán kívüli vagy a kontinens peremén levő olyan ország kormányával, amely kulcsszerepet játszik a migránsáradat feltartóztatásában. Emiatt valóban csökkenő tendenciát mutat a menedékkérők és az illegális bevándorlók számának alakulása. Nem szabad azonban megfeledkezni arról, hogy Törökországban 3-3,5 millió, Egyiptomban és Líbiában hozzávetőlegesen egy-egymillió, Tunéziában mintegy 750 ezer migráns várakozik.
Fotó: Bach Máté
A Migrációkutató Intézet tudományos igazgatója szerint egyes civil szervezetek túlfeszítették a húrt
– S mi lehet az ő sorsuk?
– Ha ezekben az országban bármilyen válsághelyzet kialakul, akkor az ott tartózkodó emberek azonnal megindulhatnak, akár Európa felé. Nem állt meg az Afrikán belüli délről észak felé áramlás sem, továbbra is azt lehet tapasztalni, hogy az emberek többféle útvonalon próbálnak eljutni a szubszaharai térségből Észak-Afrikába, illetve onnan tovább Európába. A Közel-Keleten most szinte mindenki azt várja, hogy az Iszlám Állam szíriai veresége után elindul a visszaáramlás, de látni kell, hogy ott a helyzet továbbra sem stabil. Hiába szeretnének sokan visszamenni a hazájukba, ha a régiójukban harcok dúlnak, akkor nincs esélyük hazatérni. Az ENSZ előrejelzése szerint a következő évtizedekben sem csökken az elvándorlás: várhatóan Dél- és Délkelet-Ázsiából – Indonéziából, Pakisztánból, Bangladesből, Kínából és Indiából – indulhatnak a legtöbben útnak. A dolog azért érdekes, mert Európában manapság a közel-keletitől a szubszaharai térség felé fordul a figyelem, de a dél-ázsiai kibocsátó országokról még kevés szó esik.
– Vannak arról adatok, hogy az említett országokban, térségekben az emberek hány százaléka akar elvándorolni?
– A Gallup 2013 és 2016 között reprezentatív mintákon készített felmérést, amely szerint a szubszaharai térségben a legnagyobb az elvándorlási szándék, körülbelül minden harmadik ember mondta azt, hogy adott esetben útra kelne. A legrosszabb helyzetben levő országokban, Libéria, Kongó, Ghána, Nigéria, ez az arány akár a 40-50 százalékot is eléri. S persze Észak-Afrikában és a Közel-Keleten nagy a hajlandóság, ott körülbelül húsz százalék tervezi, hogy elvándorol. Az, hogy ténylegesen útrakelnek-e vagy sem, nagyon sok tényezőtől függ.
– Melyek a legfontosabb tényezők, amelyek migrációra ösztönzik az embereket?
– Az egyik legjelentősebb szempont, hogy mennyire vonzó a célterület, illetve, mennyire vannak olyan tényezők, amelyek távozásra ösztönzik az embereket. Lényeges továbbá, hogy mennyire lehetséges a két terület közötti átjárás. Meg kell említeni, hogy Európában egyfajta fordulatot tapasztalunk olyan országokban, amelyek korábban megengedőek voltak, illetve a szolgáltatás szempontjából vonzó célállomást jelentettek, ilyen például Dánia vagy Norvégia, ahol a kormányváltások után változott a politika, sokkal kevésbé engedélyezik a tömeges bevándorlást. Próbálják csökkenteni az országuk vonzerejét, ami számunkra is ismerős, hiszen amit a magyar kormány tesz a migráció területén, az is részben erről szól. Ettől függetlenül a távozásukat fontolgató, s megfelelő anyagi forrásokkal rendelkező emberek számára adottak a lehetőségek, a szervezett embercsempészek dolgoznak, viszonylag jó logisztikai feltételek mellett működnek, az útvonalakat kijárták. Abban az esetben azonban mégsincs könnyű dolguk, ha a célország hatóságai jól ellátják feladataikat, s ugyanilyen fontos szerepe van a migráció feltartóztatásában az tranzitországok kormányainak is.
– A migránsáradat kezdetén, 2014 végén, 2015 elején még elsősorban Koszovóból érkeztek illegális bevándorlók az Európai Unióba, utána felváltották őket az irakiak, a szírek, az afgánok és a pakisztániak. Most honnan jönnek a migránsok?
– A tavalyi adatok alapján kijelenthetjük, hogy Szíria megszűnt a legnagyobb kibocsátó ország lenni, kis különbséggel ugyan, de 2017-ben Nigériából jöttek a legtöbben Európába. Továbbra is sokan érkeznek egyéb afrikai országokból, valamint Bangladesből, Afganisztánból, Pakisztánból.
– Milyen útvonalakat használhatnak az Európa felé igyekvő bevándorolók?
– Ez sok mindentől függ. Törökország Délkelet-Ázsia felől akár hosszabb távon is feltartóztathatja a migránsokat. Azonban azt is látni kell, hogy amint az Európai Unió és Törökország között megszületett a megállapodás, akkor a bevándorlók egy része máris Egyiptom felé indult el. Oroszország továbbra sem vonzó kerülőút, onnan limitált a kísérletezés. Ezzel együtt is valószínűleg Délkelet-Ázsia, illetve továbbra is Afrika felől érkezhetnek majd nagyobb számban Európán kívüli migránsok.
– Milyen társadalmi összetételű és iskolai végzettséggel rendelkező migránsok érkeznek manapság Európába?
– Erre vonatkozóan nagyon korlátozottan vannak információink, legutóbb német, önbevalláson alapuló adatsort láttunk, amelyet a Szövetségi Migrációs és Menekültügyi Hivatal tett közzé. A migránsok hét százaléka mondta azt, hogy semmilyen iskolázottsága nincs, míg további 22 százalék állította, hogy legfeljebb általános iskolai végzettséggel rendelkezik. Nem véletlen, hogy az illetékes német miniszter is elismerte: a bevándorlók 80 százaléka a következő öt évben nem jut álláshoz Németországban. Talán emiatt is jönnek létre az egymás mellett élés válaszfalai és a párhuzamos társadalmak, amelynek eredményeként területi szegregációról beszélhetünk, a kultúrák is elkülönülnek, és adott esetben szembe is fordulnak egymással. A manapság érkező bevándorlók kevésbé tudnak beilleszkedni. Ráadásul, ahol már van egy-egy működő migránsközösség, az gyakran odavonzza a többi azonos hátterű bevándorlót, ezért vannak tipikus bevándorlónegyedek Nyugat-Európa számtalan nagyvárosában.
– Említette, hogy az Európa déli határán fekvő országok valamelyest megerősítették a szárazföldi és tengeri határvédelmet, közben Brüsszelben a felső korlát nélküli betelepítési kvóta elfogadásán dolgoznak. Nem gondolja, hogy ez utóbbi körülmény csalogató a migránsok számára?
– Ez politikai döntés kérdése, s ebből a szempontból a V4-ek álláspontja egyértelmű:, ezek az országok azt mondják, hogy nem szabad ilyen meghívó leveleket kibocsátani. A gond az, hogy az Európai Unió legtöbb országának vezetése még mindig abban gondolkodik, hogy felső korlát nélküli betelepítési kvótát kell bevezetni. Ebben változás jöhet a következő években. Fontos azonban megjegyezni, hogy jelen javaslat alapján csak a nemzetközi jogi védelemben részesülteket osztanának szét, s e tekintetben jelentős változás figyelhető meg, mivel miközben tavaly már csak a menedékkérők kevesebb, mint fele kapott valamilyen védett státuszt az Európai Unióban, beleértve a legtöbb beérkezést regisztráló Olaszországot is.
– Mi történik azokkal, akiknek a menedékkérelmét elutasítják?
– Nagyon kevés adat lelhető fel erről. Németország például tavaly mintegy 25 ezer főt küldött vissza, de legalább 30 ezren vannak még az országban olyanok, akiknek a kérelmét jogerősen elutasították. Valószínűleg azért sem kap nagyobb publicitást ez a kérdés, mert a téma politikailag érzékeny és a kitoloncolások sokba kerülnek, és nem illenek a migrációbarát nyugat-európai nézőpontba.
– Mekkora összegekről lehet szó?
– A Frontex végzett egy felmérést, és az általuk vizsgált esetekben az átlagköltség 5800 euró volt egy-egy hazaküldött esetében, de előfordult, hogy két embert a kísérők költségeivel együtt mintegy 30 ezer euróból sikerült kitoloncolni. Albániába ezer, Nigériába 9 ezer euróból tudták hazajuttatni a kitoloncoltakat.
– A hírek szerint a migránsok ellátása is nagyon komoly pénzeket emészt fel. Németországban mennyivel terheli ez meg a költségvetést?
– A saját kormányzati szándékuk szerint, a 2015-ös hullámtól 2020-ig, 93 milliárd eurót kívántak elkölteni erre a célra, sokak szerint az összeg azonban ennél jóval több lesz majd. Az OECD is készített felméréseket arról, hogy mekkora költségei vannak a befogadásnak. Úgy becsülték, hogy az OECD tagállamokban az első évben átlagosan tízezer eurót költöttek egy-egy beérkezettre, de ez az összeg Svédországban elérte a 14 ezer eurót. Ausztriában pedig egy olyan adatot hoztak nyilvánosságra, hogy 2016-ban a GDP 0,73 százalékát költötték el a bevándorlással összefüggésben. Érdemes meghallani a brit integrációs minisztert, aki szerint ekkora összegekből sokkal több elvándorló embert lehetne helyben, illetve a saját környezetükhöz közel megsegíteni.
– Németországba 2015 eleje óta körülbelül 1,5-2 millió bevándorló özönlött be. Mi lett az ő sorsuk?
– E tömeg nagyobb részéről tudnak a hatóságok, de a 2015-ben érkezett hullámból még mindig százezres nagyságrendben vannak olyanok, akiknek a menedékkérelmét nem tudták elbírálni. Az illetékes hivatal szerint minimum százezerre tehető azoknak a száma is, akiket regisztráltak, de nem tudják, hogy jelenleg hol tartózkodnak.
– Ez komoly biztonsági kockázatot jelent. Egyetért ezzel?
– Igen, komoly biztonsági kockázatot jelent, hogy a schengeni térségen belül százezer menedékkérő egyszerűen eltűnt. Nem tudjuk, hogy vannak-e közöttük szélsőségesek, a jelenség létezése mindenesetre nem lebecsülendő: Olaszországban például 2015 tavasza és 2017 tavasza között 170 volt azoknak a száma, akiket szélsőséges iszlámizmus vagy terrorizmus támogatása vádjával kiutasítottak.
– Miközben az Európai Unió határait megerősítették, és egyre több állam értékeli át saját, migrációval kapcsolatos politikáját, nagyon komoly civil erők dolgoznak a bevándorlás előmozdításáért. Kikhez köthető ez a jelenlét?
– Egyrészt működik egy nagyon erős humanitárius vonal, amiben például az egyházak is kiveszik a részüket, és teszik erkölcsi kötelességüket. Vannak egyéb civil szervezetek, amelyek egy része csak a beérkezésnél van jelen, míg mások a bevándorlók tengeren átjutását is próbálják segíteni. Utóbbinak is van humanitárius aspektusa, mert csak tavaly legalább háromezren, míg 2016-ban több mint 4500-an tűntek el vagy haltak meg a Földközi-tengeren. A gondot az jelenti, hogy egyes civil szervezetek túlléptek egy határon: a legismertebb ilyen est az volt, amikor az egyik NGO-hoz köthető hajó az olasz parti őrség tájékoztatása nélkül 30 kilométerre közelítette meg Líbia partjait, és ott várta a még vízre sem bocsátott csónakokat. Ez már szervezett szállítás, így joggal vethető fel a kérdés: meddig számít mentésnek, és mikortól beszélhetünk embercsempészetről?
– Kikhez köthetőek ezek a csoportok?
– Több szereplő is felbukkan a szervezetek mögött, és vannak olyan civilnek mondott csoportok, amelyeknek a finanszírozási háttere kevésbé átlátható. Olaszországban egyes ügyészi jelentés és kutatói újságírók szerint például a Soros György által alapított és vezetett Nyílt Társadalom Alapítványhoz kötődő, általuk anyagilag is közvetlenül támogatott olasz, valamint nemzetközi szervezetek dominálnak.
Az interjú eredeti megjelenésének
helye: Magyar Idők
ideje: 2018.01.19.
